FILM: Ez Elvis (This is Elvis) 1981

Immár másodjára sikerült látnom ezt a '80-as évek elején készült, remek dokumentumfilmet. Ezúttal sem bántam meg, talán az egyik legjobb, ami valaha Elvis életéről készült. Eléggé átfogó és részletes, főleg a korai éveket tekintve. 

A történet 1977-ben indul, Elvis halálával, aztán visszaugrik a kezdetekhez, a gyerekkorhoz. A filmet többnyire saját narrációja kíséri, még ha nem is őt halljuk, az az érzésünk van, mintha ő maga osztaná meg velünk gondolatait, érzéseit, visszatekintését. 

Elvis Presley egy ikerpár idősebbik tagjaként látta meg a napvilágot, 1935 január 8-án. Öccse sajnálatos módon halva született. Anyjával, Gladys-szel kiváltképp szoros volt a viszonya, egész életében. 9 éves kora táján, születésnapján állítólag "választania kellett" egy kerékpár, és egy gitár között, szerencsé(nk)re, az utóbbit választotta. Már gyerekkorában megismerkedett az "igazi fekete zenével", a blues-zal, mely egész zenei pályájára igen erőteljesen hatott. Állítólag a kis Elvis elég félénk gyerek volt. A középiskolás évei alatt is inkább "extrém, túl hosszú hajviselete" - amit mindig "belőve" hordott -, és gondosan válogatott ruhái miatt figyeltek fel rá. Tinédzserkorában már fel-fel lépegetett az osztálytársai előtt, a gitárjával, megcsillogtatva ösztönös ének- és gitártudását. Mégis civil pályán kezdett el dolgozni, az iskola befejezése után, majd 19 évesen, 1954-ben következett az "áttörés", amikor a That's All Right  c. dalt rögzítették. Első nagy slágere pedig a Heartbreak Hotel lett. Nemsokára Tom Parker lett a menedzsere, ő is maradt, egész életében. Karrierje kezdeti szakaszában Presley sok kisebb fellépést vállalt, különféle show-műsorokban. A dokumentumfilm elég részletesen kitér arra, milyen lelkesen fogadta a fiatal közönség, ami nemsokára problémát is szított szélesebb körben, csoportok alakultak, rádióadók bojkottálták dalait, miszerint zenéjét "a niggerek szintjére alacsonyítja le". Főleg az idősebb és konzervatívabb közönség ágált ellene. Ne feledjük, ebben az időben még elég nagy problémákat jelentett a faji megkülönböztetés, és a feketék zenéje. Láthatjuk azt is, amint az egyik rádióadó műsorvezetője a szemünk láttára töri ketté Elvis bakelitlemezét. 

Felfelé ívelését azonban nem lehetett megállítani. A nézőtéren, a fiatalok között valóságos hisztéria alakult ki, amikor csak meglátták, hát még ha bemutatta jellegzetes csípőmozgását, egyéni táncmozdulatait, melyhez fantasztikus hang, és nem mindennapi külső, nem utolsó sorban pedig erős karizma társult. Érdekes látni azt a kontrasztot, Elvis milyen magától értetődő természetességgel vette az emberekre gyakorolt hatását. Azt gondolnánk, hamar "elszállt" emiatt, de nem úgy tűnt. Persze, tudta, milyen hatással van a közönségére, értékelte is, mégis tudta ezt kellően kezelni. 

Következő problémája a Hount Dog c. számából fakadt, minek valószínűleg dalszövege nem nyerte el némelyek tetszését. Az egyik show-műsorban ezt elegáns frakkban, egy kalapos kutyának énekelte el. Utólag már megbánta ezt a fellépést. Imidzsével továbbra sem voltak megelégedve, nem volt "túl jó híre" akkoriban, ez az egyik vele készített telefon-interjúból is kitűnik. Nemsokára elrendelték, hogy a tv-ben nem mutathatták őt egész alakban.

1956-ban leforgatta első filmét, The Reno Brothers címmel, amit az egyik betétdala miatt megváltoztatnak, Love Me Tender-re. A fekete-fehér cowboy filmben Elvis figurája életét veszti egy lövöldözés során. Anyját, Gladys-t Elvis nem győzte megnyugtatni, miután megnézte a filmet. Közben "jó híre" is helyreállt, majd 1958-ban leforgatta filmográfiájának egyik legkomolyabb darabját, a King Creole útkereső suhancát, Kertész Mihály rendezésében. Előtte, még 1957-ben pedig a "Börtönrock"-ot, melynek tánc-koreográfiáját bevallottan imádta. Ebben az évben vette meg édesanyjának Graceland-et.

1958-ban katonának állt, Németországba rendelték. A kamerák kereszttüze itt sem kímélte, mutatják, ahogy felnyírják a haját, megkapja katonai cuccait. Mint kiderül, semmilyen "extra bánásmódban" nem részesül, ezért katonatársai közt is népszerű. Bár kérik, de sosem lép fel a laktanyában. Mikor anyja súlyos szívbeteg lesz, Elvis eltávot kap, és meglátogatja, de Gladys két nappal később meghal. Hirtelen, korai halála, és hiánya egész életében fájó pont marad a számára. Németországban szinte naivan szembesült azzal, külföldön is mennyire népszerű.... Ebben az időkben szokik rá a serkentőkre, melyeknek segítségével, éjjeli őrségben, a hidegben is ébren marad...

De ez az év nem csak ezért volt sorsdöntő Elvis életében, hanem mert ekkor ismerte meg jövőbeli feleségét, Priscilla Beaulieu-t, aki csupán 14 éves volt ez időtájt. Mikor az újságírók rákérdeztek az ismeretségre, a zenész még csak egy kis komolytalan dolognak nevezte azt. Cilla pedig azt gondolta, sosem látja őt viszont. Két évvel később mégis rávette a lány szüleit, hogy hozzá költözzön Graceland-be.

1960-ban Elvis leszerelt. Furcsa mód bizonytalanság gyötörte, nagyon aggódott amiatt, hogy nem felejtették-e el, de aggályai feleslegesek voltak. Az Ezredes remekül megszervezte a a "nagy visszatérést", ő pedig továbbra is ontotta a slágereket. Színészi pályája is folytatódni látszott, természetesen az Ezredes "fennhatósága alatt", ennek köszönhetően ezek többnyire a zenei betétekre fekszenek rá, tingli-tangli, komolytalan történetekkel, nem túl komoly színészi teljesítménnyel. Pedig Elvis-ben jóval több van, szeretne bizonyítani, de ebbe nincs beleszólása (vajon miért???). Visszautalva legelső filmjére, ő maga biztosra vette, hogy bukás lesz,  a kritika is lehúzta, de a "rajongói megmentették". Persze nem volt megállás. Átlagban évi 3 filmet készített el egy kaptafára, már-már hanyagolva zenei karrierjét, amitől nagyon szenvedett. Saját bevallása szerint "fizikailag betegedett bele a rossz filmekbe".

Több, mint 7 éves ismeretség után, 1967 május elsején, Cilla és Elvis összeházasodtak. A nászútra a rokonság nagy része is elkísérte őket(!). Az archív, családi felvételekből amúgy is kitűnik, hogy Elvis imádja a családi fészek légkörét, a rokonokat, a barátokat, szereti magát körülvetetni velük. Barátaival is gáláns, és mivel ő maga rajong a jó kocsikért, több tucat barátjának vesz autót, "csak úgy", mert szereti látni a mosolyt az arcukon... Kirajzolódott továbbá Elvis nagylelkűsége (különböző jótékonysági szervezeteknek adakozik rendszeresen.), és remek humora is. A hollywoodi filmek nem igazán ismertetik meg őt a maga valójában a világgal. 9 hónappal az esküvő után megszületik az énekes-színész egyetlen lánya, Lisa-Marie, akiért rajong az apja.

1968-ra már 10 év(!!!) telt el úgy, hogy Presley nem lépett fel, nem turnézott, hanem csak a filmjeivel foglalkozott. Izgult is a nagy visszatérés miatt, ami az elhíresült '68 Comeback Special-ben teljesedik ki: Egy letisztult Elvis-t láthatunk, egy kiegyensúlyozott, érett előadót és férfit a színpadon, aki ezúttal nem csak hangjára és csípőmozgására teszi a hangsúlyt, hanem mint vérbeli, jammelő ösztön-zenész is bemutatkozik immár. Az aprócska kocka-színpadon rajongói szinte körbefonják. Elvis elemében van, vidám, fesztelen, humorizálva nosztalgiázik (már szinte önironikusan)  a régi időkről, és beszél a zene jelenéről, pl. hogy kedveli az új fiúkat, a Beatles-t. A film arról is említést tesz, hogy gyűrűzött be Amerikába a Beatles-mánia, és a sok tini "Elvis is Dead" és hasonló táblákkal fejezi ki elpártolását, és a banda iránti újdonsült rajongását. (Pedig szerény véleményem szerint ők sem lennének sehol Elvis nélkül, Lennon-ra a kezdeti években igen nagy hatást gyakorolt a Király, sőt karrierjük kezdetén játszottak is Presley-dalokat.)

Pár új szerzemény is hallgató az új TV-showban, pl. Let yourself go, amit kivágtak a leadott műsorban, mivel a jelenet egy bordélyházban játszódik, és nem tartották kameraképesnek. A másik említésre méltó dal, a gyermeklelkű, békére vágyó Elvis-t tükrözi, a megható If I Can Dream-ben.

Azt ezt követő éveket már viszonylag gyorsan átugorja a film... Amikor épp nem lép fel, az Ezredes a luxusautóját mutatja be, ami az akkori igényeknek tökéletesen megfelel, 24 karátos arannyal, tv-vel, lemezjátszóval, jégkockatartóval...

A '70-es évekre a hosszabb turnék kerültek előtérbe, fellépett a Madison Square Garden-ben, és hasonló helyeken. Hízni kezdett, de még mindig jó formában volt. Imidzse és zenei világa is kissé megváltozott, szélesedett, többek közt a gospel irányába fordult, olyan új slágerek fűződnek a nevéhez, mint pl. a Burning Love.

1972-re Cillával kötött házassága megromlott, az egyik sajtótájékoztatón hiába kérdezik, már nincs vele. Itt kiderül, bár megvan a magánvéleménye, a politikai életbe művészként nem ártja bele magát (ezzel én nagyon egyetértek). Még ebben az évben tönkrement a házassága, a válás tényét nehezen vette tudomásul. Itt kezdődött a lassú hanyatlás. Az egyre növekvő gyógyszer-függőség, a koncertek és turnék megfeszített tempója. Linda Thompson-nal, később Ginger Alden-nel kezdett járni. Már ez időben egészségügyi problémái voltak, kórházban kezelték, a híradások ezt sem nézték szó nélkül. Külsejében is nagyobb váltás következett, már szinte kizárólag az elhíresült, kövekkel díszített overall-okat viselte a színpadon. Később ezekhez még váll-köpeny is társult. 

Bár a privát felvételeken látszik, barátaival milyen közvetlen a viszonya, mégis súlyosbodtak a dolgok, elharapódzott rajta a gyógyszerfüggőség. Folyamatosan romló állapotára rátesz egy lapáttal, hogy miután menesztették őket, volt testőrei egy "gyalázkodó" ***könyvet jelentetnek meg róla, melyben részletesen taglalják a drogokat. Mikor az újságírók rákérdeznek, miért nem próbálták meg lebeszélni az önpusztító szerekről, azt válaszolják: "nem lehetett megmenteni önmagától"...

(Biztosan nem vagyok egyedül a véleményemmel, ha azt mondom, igen sajnálatos, hogy nem volt mellette egy olyan erős nő, és állhatatosabb barátok, akik igenis megmenthették volna, még idejében segíthettek volna, depressziójából kirángathatták volna, még ha csökönyös és önfejű is volt, akkor is.)

Az utolsó hónapokban Elvis zuhanórepülésbe kezdett, egyre inkább nehezére esett fellépni, fizikailag és lelkileg sem volt jól. Állítólag a külsejére mindig nagyon adó énekes lassan megbékélt a kinézetével, de már csak a koncertek alatt érezte jól magát. Utolsó koncertjét 1977 június 26-án adta. Alig két hónappal később meghalt.

Az eredeti archív felvételeken számos Elvis Presley-rajongót láthatunk, akik elmondják, mennyit jelent/ett a számukra, megható jelenetek. Temetésén több, mint 80.000 ember vett részt.

Összegezve: Szerintem ez egy remek dokumentumfilm. Aki kicsit is szereti Presley-t, a zenéjét, és szeretné jobban megismerni, annak kötelező. Aki egy beképzelt, öntelt hólyagnak képzeli, élő kultusza alapján, hát tévednie kell. Talán az egyetlen előadó, akinek már az '50-es években saját, külföldre is kiterjedt fan-clubja volt, mégis, ezt az egész elképesztő nagy sztárságot ő meglepő természetességgel kezelte, és mindig újra és újra, bizonyítani akart, nem akarta, hogy elfelejtsék. Ezért már-már saját egyéniségét is feladva (legalábbis a filmjeiben), lelkiismeretesen, sőt már-már mániákusan dolgozott. Magánéletében is folyton megerősítést, és válaszokat keresett. Mielőtt még elfogultsággal vádolnának - bár legyen -,  persze az is kiderül a filmből, hogy ő is csak ember volt, gyarló és sokszor gyenge, ő is hibázott. És mégis... Már életében rászolgált a LEGENDA címre. Nincs még egy ilyen előadó és ember, aki halála után több évtizeddel is, ennyire hatással lenne a zenei életre, egész generációkra, akár saját dalokkal, akár remekül válogatott feldogozásokkal, széles zenei repertoárral. Megérdemelt kultuszát nagyon jól mutatja be ez a feliratos dokumentumfilm, amit 1982 novemberében magyarul is sugároztak.

 Értékelésem egyértelműen 10/10

***A könyv magyarul is megjelent hazánkban, "Mi történt, Elvis?" címmel. Hamarosan erről is olvasható kritika a blogon.