ZENE: A Depikirálynő, Lana Del Rey

"...Ever since my baby went away
It's been the blackest day, it's been the blackest day
All I hear is Billie Holiday
It's all that I play
It's all that I play

Because I'm going deeper and deeper
Harder and harder
Getting darker and darker
Looking for love
In all the wrong places
Oh my god
In all the wrong places
Oh my god..."

(Blackest Day - Honeymoon album.)

Ezek a sorok magukért beszélnek. 

Lanát akkor fedeztem fel, mikor talán 2012 nyarán berobbant nálunk is, Summertime Sadness című slágeres dalával. Az albumra (Born to die) akkor még nem fordítottam nagy figyelmet, és bár nemzetközileg (főleg Európa-szerte) egyre népszerűbb lett, csak a következő albumával, a 2014-es Ultraviolence-szel lépett fel kedvenceim listájára. Mindig is kedveltem a melankolikus dalokat, ezzel Lana hamar megvett magának. Ami még mellette szólt, összetéveszthetetlen, búsan szóló hangszíne, ami nagy jellegzetessége, és manapság egy egyedi színfoltnak tűnik az inkább csak trendeket majmoló énekesnők zenei palettáján.

Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki Rey-t meglehetősen "vintage" előadónak tartom, kilógva ezzel a már említett sorból, értve ezt hangjára, és imidzsére is. Bár sokan vádolják azzal, hogy menedzserei "találták ki őt", ès formálják folyamatosan megjelenèsèt, stílusát. Igaz vagy sem, eldönteni nem fogom s nem is akarnám, de az tény, hogy semmiképp sem tucat-előadó. Valahol egyszer olyasmit olvastam egy zenei magazinban, hogy ő a legkommerszebb underground, illetve a leginkább underground kommersz énekesnő egyben. Van benne valami. Stílusát legfőképp indie-rockként határozza meg. 

Műfajok pontos belövése nélkül, csakis a fülemre hagyatkozva, annyit tudok mondani, hogy oldies stílusa és sejtelmes szirénhangja, személyes, keserédes dalszövegeivel megkoronázva remek egységet alkot.

Bár a a Born to die sok mindennel próbálkozva még igencsak vegyes képet mutat, az általam leginkább preferált Ultraviolence már a melankólia csendes vizein úszkál végig, megbízhatóan és igencsak tetszetősen, mégsem unalmasan. Egységes, letisztult lemez, komor, elemzős dalokkal. Lana másik nagy erénye, mint említettem, a személyes dalszövegeiben rejlik. Mikor először hallgattam a lemezt, utána nem tudtam abbahagyni, napokig csak ez szólt folyamatosan. Szelíden és észrevétlenül vont be világába. Kiemelhetnék dalokat, de ezt inkább majd egy-egy következő lemezkritikában teszem meg. Annyi bizonyos, hogy hihetetlenül vizuális képet fest elénk, mely süt minden egyes szerzeményből. Az Ultraviolence-szel Lana végleg feliratkozott a kedvenceim listájára. 

Viszont az énekesnő nem sokáig ült a babérjain, 2015-ben meg is jelentette következő albumát, a Honeymoon-t. A lemez hozza a megszokott és tőle immár elvárt színvonalat és hangulatot, mely talán az eddigieknél is komorabb. Míg az előző albumon leginkább gitárbetéteket kaptunk, itt a vonósok jutottak nagyobb szerephez. Ennek ékes példája a címadó dal, mely szinte vészjóslóan vezeti fel az albumot. Merne még valaki ennyire szomorú dalt írni egy nászútról? Ez csakis Del Rey lehet. És ez csak egy dala a sok közül...

Mégis, a hétköznapok szürkeségében jó tudni, (avagy hinni az illúziónak) hogy Amerika üdvöskéjének életében sem minden habostorta... Ráadásul eszében sincs szünetet tartani, már tervezi következő stúdióalbumát.

Lemezkritikák hamarosan.