KONCERT: Robbie Williams - The Heavy Entertainment Show

Budapest, Groupama Aréna 2017. 08. 23.

"A nevem Robbie F***ckin' Williams! Ez itt a seggem. És ma este, az elkövetkező 2 órában, ti az ENYÉMEK vagytok!" 
Így is lett, maximálisan beszippantott, immár harmadszorra, a RW-jelenség.

A kivetítő, mint minden RW koncerten,
még közelről nézve is kifogástalan

2016 november 11-én irtózatos hideg volt, én pedig már reggel, nyitás előtt legalább 1 órával (már nem is emlékszem pontosan) ott szobroztam - feltűnés nélkül - a Ticketpro központi jegyirodája előtt. Csak azért nem voltam legelső, aki jegyet vett, mert az utánam érkező pasasnak volt annyi sütnivalója, hogy még nyitás előtt bekönyörögje magát az irodába melegedni, aztán persze, hogy övé lett a first. Uff… Ilyenkor bánom, hogy nem vagyok rámenősebb. Sebaj, kb. az 5. kiemelt állójegy az én birtokomba került, már csak számolni kellett a hónapokat a koncertig, életem 3. RW koncertjéig (első a Puskásban volt 2006-ban, a második pedig a Szigeten majdnem pontosan 2 éve). Egész gyorsan elszaladt az idő nyár végéig. Az augusztus 23-át megelőző napokban viszont inkább ideges voltam, már-már rosszkedvű. Nem töltött el örömmel a tudat, hogy vajon – csak úgy, mint a Szigeten 2 éve – most is teljesen egyedül leszek az este folyamán?! Bár végül ott is minden jól sült el, de azért ahogy közeledtek a napok, egyre jobban gyűlt bennem a feszkó. Voltak olyan pillanataim, hogy nincs is kedvem az egészhez(!). Nem olyan jó buli ilyen nagykoncertre egyedül menni. Ráadásul tömegiszonyos vagyok, előfordul, hogy bepánikolok, ha egymagam vagyok. Volt már, hogy egy koncertről kifutottam, úgy rámjött a pánik és kb hazáig szaladtam...

A címadó dallal indított

Az utolsó napokban aztán kiderült, hogy Krisz (Csetényi) is jön barátnőivel. Viszont csak előtte való nap beszéltük meg, hogy ők is korán ki akarnak menni, tehát így együtt várakozhatunk, ami a koncertek "legidegesítőbb, idegölőbb" része. Tehát nagyon megörültem, mert eredetileg úgy voltam vele, ha egymagam vagyok, nem megyek ki túl korán, max 4 óra körül. Végülis tényleg együtt mentünk és ¾ 2 körül érkeztünk meg az arénához. Frappánsan pont a 80-as sorszám (születési évszámom) jutott nekem. A várakozás hamar eltelt, csámborogtunk, fotózkodtunk, elvoltunk. A kapunyitás előtt volt feszkó megint, mert ahogy közeledett az idő, egyre gyűltek az emberek, és az a hír járta, hogy nem veszik figyelemre a külföldiek által nagyon okosan kitalált és fair sorrendet/sorszámozást. Aztán végülis minden jól sült el, mert szám szerint történt meg a beengedés. Mi szépen bevártuk egymást (bár nagyjából egymás után következtünk 5-en a csajokkal), aztán hol sietve, hol futva eljutottunk a már lekerített kordonig. Itt már csak arra koncentráltam, hogy le ne szakadjunk egymástól, de én voltam az utolsó, ezért csak Kriszt figyeltem / láttam magam előtt rohanni. Ahogy a hatalmas kifutóhoz értünk, a legtöbben igyekeztek is ugyanazon az oldalon maradni, és kapásból odarohantak, de Krisz és a többiek nagyon okosan a másik oldalra futottak át. Itt egy pár másodpercre szem elől veszítettem őket, mert „túlfutottam”, de addig integettek, míg csak észrevettem őket. :D (Emese a másik oldalon ragadt sajnos) Így 4-en voltunk. A kifutó majdnem végénél álltunk színpaddal szembeni bal oldalt, közel a végéhez, de azért még nem a legvégén, jól ráláttunk a színpadra is. Ennél tökéletesebb helyre nem is állhattunk volna, innen is KÖSZÖNÖM a lányoknak még egyszer, hogy ilyen ügyik voltak! Pont velünk szemben volt egy lépcső lejárat a kifutóról. Rögtön mondtam is Krisznek, nemtom mi legyek, ha ezen Robbie nem fog lejönni!!! Nagyon pozitív érzeteim voltak! Talán Krisz csak legyintett, hogy ááá, nem fog, de én bármiben lefogadtam volna. Innentől kb madarat lehetett volna velem fogatni, alig hittem el, hogy a LEHETŐ LEGJOBB HELYEN, AZ ELSŐ SORBAN ÁLLUNK! Az idő viszonylag hamar eltelt, voltunk a büfében, shop-ban, nagyon előreláthatóan inkább már koncert előtt gondoltam egyet, és megvettem a nagyon csinos kis bokszoló RW-t ábrázoló műanyag poharat, és az elmaradhatatlan turnékönyvet (utóbbit ahol csak kapok, mindig veszek). Ráadásul nem is volt drága egyik sem, töredék árai voltak a tavalyi MC-s bécsi relikviáknak. A színpadkép mint mindig, most is klassz volt, Robbie  (és gondolom kreatív csapata) erre mindig nagy hangsúlyt fektet. A színpadi fő tematika természetesen a boksz volt, 2 gigantikus méretű RW nézett farkasszemet egymással. Kár, hogy a kapkodásban nem csináltam távolabbi színpadképet, komolyan mondom, nem voltam teljesen magamnál, de most pozitív értelemben.

"This is my ASS!" (mi pedig a jobb szélen bámuljuk)

Az előzenekar az Erasure volt, emlékszem rájuk, a 90s években volt jópár dal, amit nagyon szerettem tőlük. Az énekes elég karakteres figura, meghökkentő szerelésben, színes csillogó öltönyben, sminkben jelent meg. Nekem tetszett, jól szólt a hangja, egész jól elvoltam, bár sokan úgy láttam, csak unatkoztak. Azt én is bántam, hogy nem énekelt több régebbi dalt, vagy csak én nem figyeltem eléggé, azért én is el-el kalandoztam, mert már Robbie-n járt az eszem. Felváltva fotóztam és videóztam is egy picit, hát nem volt egyszerű művelet.

Robbie F***-in' Williams pontosan 20:49 perckor lépett a színpadra, mert a mobilomra néztem. Wow. Előtte persze a vicces intróval, saját, személyreszabott himnuszával mutatkozott be (haha), amin jól szórakoztam, bár ez már nem volt újdonság. Bírom nagyon az ilyen húzásait, egyszerre van meg benne a hatalmas ego és az önirónia. Nem rest saját magát sem kicikizni. Ezért (is) szeretjük. :D Hatalmas vörös kapucnis köntösben jelent meg nekünk háttal a színpadon, rögtön őrjöngés támadt, ahogy belecsapott az új album kezdő számába. Vadul fotózni kezdtem, bár az előttem levő lány keze folyamatosan fenn volt, mert videózott végig, de azért nem adtam fel, és közben próbáltam élvezni is a látványt. Aztán csak jöttek egymás utánban a dalok, én meg alig vártam, hogy végre, jó szokásához híven kijöjjön „hozzánk” a kifutóra. Erre nem is kellett sokat várni és örömmel konstatáltam, hogy még mindig nagyon szeret a közönséggel, főként az első sorokkal kontaktolni, kokettálni, figyelni a tekinteteket. :) Ez annyira jó! Elfogulatlanul (valamennyire) persze, Robbie-ra tavaly óta megint felszaladt jópár kg, van pici toka és pocika, (pedig az új album megjelenésekor szépen lefogyott), a haját se festeti már, hagyja deresen, de az a csibészes tekintet és mosoly még mindig olyan, mint régen. Imádnivaló. Megvan az a képessége, hogy magára vonja a figyelmet. Bár remek volt a díszlet és a látvány, és mégis csak őt tudtam figyelni és önkénytelenül is mindig mosolyra szaladt a szám. ;) Szegény Krisznek is biztos elege volt belőlem mögöttem állva, hogy folyton fotózva / őrjöngve, magamonkívül huhogva belelógok az összes felvételébe?! Innen is bocs! 

Az a "híres hónaljkutya" :))) - egyik kedvenc képem!

Emberünk hamar ledobta magáról a textilt, és megnyugodhattam, hogy RW-ből a házasélet sem csinált uncsi metroszex hímet, megmaradt a mellszőr és talán a showbiz leghíresebb hónaljkutyája se hiányzott róla, ezt is bőven megcsodálhattuk, mivel trikóban és csinoska kis szoknyában érkezett és abban is maradt (nem húzta az időt átöltözéssel)! Utóbbit ráadásul többször fel is libbentette. :D Azért az elől állóknak nem lehetett okuk panaszra, nem tudta meghazudtolni csajozós önmagát, a jobb oldalon lévő egyik csajszihoz lefutott gyorsan és szájrapuszit nyomott neki. Pont ráláttam a csajra, ott pityergett utána. :P  Robbie az Robbie marad, még ha kicsit visszafogottabb is, mint házasember és 2 gyermekes családapa… (Később kedves apucis szösszeneteket is megosztott velünk: pl. De jó lesz már, ha vége lesz a turnénak, mert akkor szegény gyerekek nézhetnek végre mást is a tv-ben, nem csak az apjukat). Amit sajnáltam, hogy az új albumról, (főleg ha már turné is ez a címet kapta) csak 3 dal hangzott el, az album címadó (Heavy Entertainment Show), a másodikként debutáló Party like a Russian és a harmadik kislemezsiker, a kedvencem: Love my life! Nekem ez volt a koncert egyik, ha nem a csúcspontja, egyrészt az érzelmi töltet, (rendkívül pozitív dalszöveg) másrészt a látványvilág miatt. Robbie itt emelkedett fel egy hatalmas bokszkesztyűben ülve, daruval a közönség felé. Elképesztő, hogy mindig kitalál valami látványos és egyedi, merész dolgot. ;) Itt hullt először konfettieső is, én nagyon élveztem, el is raktam belőle emlékbe. ;) Aztán már nem emlékszem a dalok sorrendjére, mert végigTOMBOLTUK. Nevetésben most sem volt hiány, ezt is nagyon csípem RW-ben, sosem rest saját magát (vagy a Take That-et akár) parodizálni: *Énekel pár sort a Sure c. dalból, majd hozzáteszi: hú, ez egy nagyon szar szám volt… Majd elmagyarázza a 20-as korosztálynak, ki is volt az a Take That és mindezt úgy teszi, mintha kiakadna, hogy nem ismerik az összes dal szövegét (pl. Candy). :D* Tény, hogy éneklésben lehettünk volna ügyesebbek...

Robbie és Vivien, épp szelfizni készülnek

Tudvalevő, hogy RW mindig kiválaszt valakit a közönségből valamikor. Az ominózus szerencsés leánnyal énekelt el végül egy „duettet” (Something Stupid). Vivien egy rendkívül „előnyös” maszkot kapott az arcára, a nevetés természetesen nem maradt el. Mielőtt még megsajnálnánk „szegényt”, Robbie nem sajnálta tőle az öleléseket, és a közös szelfit sem. A setlist többsége a legnagyobb slágerekből állt, de azért kaptunk pár különlegességet, én személy szerint a Rudebox-nak örültem a legjobban, szerintem egyik legalulértékeltebb kislemeze/albuma, tök egyedi hangzással, változatos, karakteres dalokkal. De nem maradhatott el a Let me Entertain You vagy akár a Rock DJ sem. A Come Undone-nak is örvendtem nagyon. De volt itt egyéb kuriózum is, pl. a Freedom, a George Michael cover. Amit kevesen tudnak, hogy ez volt RW legelső szólóklipje a TT-ből való kiválása után.  Akkor még ritka ellenszenvesnek is tűnt számomra. :D (Na jóóó, konkrétan utáltam akkoriban, és mindig is kilógott számomra a TT-ből. A mai napig megosztja az embereket a személyisége: sokan imádják, mások pedig kifejezetten rühellik, de ebből is látszik, hogy valódi egyéniség!) Szóval a Freedom, GM-et idézve nagyon megható volt. Talán a legjobb setlistje volt az eddigi a három turné közül, amihez szerencsém volt, bár a 2006-ost is nagyon szerettem, az Intensive Care is remek lemez (még hogy az Escapology óta nem tett le semmi érdemlegeset! Arról nem is beszélve, hogy ez a mostani egyenesen a legjobb albuma szvsz, minden dalt szeretek róla. Nagy kár, hogy olyan szuper számok, mint a Motherf*cker, Mixed Signals, vagy a koncertre ideális Sensational nem csendültek fel. És akkor talán a kedves koncertcikk írók nem írják le ennyire Robbie-t és nem titulálják 40-iksz évesen nyuggernek, azért, mert párszor merészelt leülni 2 óra alatt. Miközben manapság már a legtöbb előadó szintén a biztosra megy, és a legnagyobb slágereket választja a koncertjeire. Ha meg nem így tesz, akkor azért szólják le, mert nevesincs dalokat énekel, amiket senki sem ismer, és de béna.)

Robbie hangjáról szólva: lehet, hogy nem szól már ugyanúgy, mint 10 éve, de én meg voltam elégedve. Kipihentnek tűnt, nem erőlködött, laza volt, természetes, spontán (vagy amikor nem, akkor is annak tűnő!), mint mindig és nem mellesleg totál élőben nyomta le ezt a majdnem 2 órát. Mindenképpen le a kalappal! A másik megható és meghitt pillanat az apukájával elénekelt, kanapén ücsörgős duett, a Sweet Caroline volt. Egyébként is közlékenyebb volt a szokásosnál, most beszélt és „lelkizett” talán a legtöbbet (elmondta, hogy az éve első fele nagyon rossz volt, abban sem volt biztos, hogy fog tudni újra turnéra indulni, de minden jó, ha jó a vége).

Valahol ott az én kezem
(is, konkrétan nem látszik)

A Feel második felében jött el a nem várt, hanem inkább „megérzett” pillanat: a fenegyerek bizony a megindult lefelé a kifutó lépcsőjén – a másik oldalon… (erről van egy közeli, remek videó is) Már-már görbült volna le a szám, hogy nemá’..., már megint kimaradunk a jóból, de aztán 1 másodperc múlva konstatáltam, hogy félkört téve egyenesen felénk száguld. Ezt persze, mindenki kiszúrta azonnal, és közelebb akart kerülni, nyomtak hátulról ezerrel. Majdnem átpasszíroztak a lyukacsos kordonon. Én nem vagyok egy erőszakos alkat, de akkor arra gondoltam, everybody f*ck, itt most nekem osztottak lapot, bocsi, mögöttem levők! Közben vigyáznom kellett a mobilomra és tartottam gondosan a  fényképezőmet is, hogy ki ne verjék a kezemből (lerakni nem mertem). Itt már nem fotóztam, maximálisan csak RÁ koncentráltam. Végigpacsizta a félkört és mi sem maradtunk ki! Kriszék megsimogatták az alkarját, now or never,  én is elkaptam, mégpedig a hüvelykujját, szorítottam is egy darabig, végül úgy „tépte ki” nagyon ügyesen és eztán ment is fel vissza a lépcsőn. (Tehát a legjobb helyen álltunk, hogy még elcsíphessük). Emlékszem, kiáltottam is Krisznek, hogy „megfogtam, megfogtam” :D, totál extázisban voltam! (A legszebb, hogy mindezt Andi még le is videózta (innen is örök hála néki!), bár konkrétan nem látszódunk, de a mozdulat igen!) Onnantól már nem is emlékszem pontosan, mi volt, hogy volt, felőlem cigánygyerekek is hullhattak volna konfetti helyett. :D Mikor visszatért a színpadra, látszott, hogy könnyes a szeme és majdnem megbicsaklott a hangja... Megérezte a felé áramló töménytelen szeretet-áradatot. :D Utólag annyira jó látni a felvételen, hogy elérzékenyült!! Hát én annyira örültem, hogy innentől 5x-ös örömmámorban töltöttem el a koncert hátralévő részét. Hipp-hopp vége is lett, eltelt az idő hamar, mire észbe kaptam, már a búcsúdal ideje jött el… Ilyenkor, már az Angels-nél, naná, hogy kis depi van, meg a My Way-nél kicsit mindig Elvis-re is gondolok (szerintem maga RW is, hisz dalt is írt róla, 2 klipben is felidézve az alakját), ezért szomorú leszek, meg hát tudom, hogy ez már a koncert vége… de most annyira fel voltam dobódva, hogy nem is érzékenyültem el!!! Mivel teljes videóm még nem volt, a My Way előtti énekeltetést és a búcsúdalt videóztam le egyben. Robbie nem búcsúzkodott sokat mikor véget ért, és vége is lett a shownak. Talán nem is baj, így nem estem letargiába, hogy vége… (ahogy mindig). Aztán le is kapcsolták a fényeket és a tömeg gyorsan el is indult kifelé.

Búcsú

Összegezve: nem mondom, hogy nem volt bennem kis hiányérzet, főleg a setlistet és az új dalokat illetően, de mindent egybevetve nagyon elégedett vagyok! (Azért azt hozzátenném, hogy a turné elején még a setlistben volt a Motherf*cker, és így kapott a közönség 19 dalt. Nekünk ez az új dal kimaradt  sajnos, viszont így is 20 számos volt a setlist, ami több mint szép teljesítmény, főleg totál egy huzamban! 2006-ban a dalok száma 16 volt, nem pedig 17, mint ahogy a setlist.fm-en szerepel, mivel a Rudebox nálunk akkor nem hangzott el, ezért is örültem neki annyira most.) Az egész show, a látványvilág kifogástalan volt ezúttal is! Tegye fel a kezét, aki jobbat csinál! 2009-ben kinn voltam Madonnán, még ő sem tud olyan látványt és színes kavalkádot produkálni, mint ez a fenegyerek. A zenekar, a háttérénekesek vérprofik! Maga Robbie, még ha fel is szedett, kicsit el is kényelmesedett (bár ez erős túlzás, egy átlagos előadóhoz képest még mindig RENGETEGET futkos, ugrál, táncol) számomra mégsem veszített karizmájából, jól énekel, laza, és (még mindig) csibészes, vicces, végig leköti az ember figyelmét, minden pillanatban. Egyszerűen nem lehet másra figyelni, csak RÁ. Ergo valami olyat tud, ami megfoghatatlan, amit a nagyok közül is kevesen. És ez a valami hatással van a 19 és a 69 évesre is. Ha rangsorolnom kéne, az eddigi 3 koncertből melyik tetszett a legjobban, azért gondban lennék! A 2006-os ugyebár felejthetetlen, 60.000 ember előtt a Puskásban, meg hát RW akkor volt a csúcson. A Szigetes látványilag ánblokk talán nem volt ANNYIRA erős (érdekes, arról anno ódákat zengtek mégis), viszont itt is remek helyem volt (a kifutó végén álltam a 1,5-ik sorban) és premierplanban bámulhattam csomószor. A közönség is nagyon sodort magával... Ami legjobban megmaradt a Szigetből, az az emberközeli Robbie, aki ezúttal rengeteg interakciót ejtett meg velünk, fürkészett, bámult, grimaszolt, már nem az az elérhetetlen ikon volt a szememben, aki 2006-ban. (A 2006-os beszámolóm egyébként előkotortam, hamarosan az is olvasható lesz itt a blogon.) Ezért volt hát 2015 akkora élmény. 
A mostani pedig, mondanom se kell, ezek után, hogy miért.... Végre, végre az első sor és Robbie  saját hüvelykujja. :))) Aminek pedig nagyon örülök, és biztos a többiek is meg tudják ezt erősíteni, hogy emberünk közvetlensége nem hogy megcsappant volna, tovább erősödött. A képeken is kitűnik, hogy kifejezetten élvezi a rajongókkal való interakciókat. Előttem van, milyen kedves volt Viviennel, ahogy ölelgette, pontosan tudta, ez mennyit jelent neki. Tehát most még inkább EMBERINEK találtam. Ami mindig is szimpi volt benne, hogy magát adja, minden hülyeségével együtt, és felvállalja az esendőségét, miközben nagyon vicces tud lenni. 2006 után pedig újra láttam rajta az elérzékenyülést... és ez olyan jó. Nem csak ő van ránk hatással, mi is tudunk könnyeket csalni az ő szemébe. Csak hab a tortán, hogy ezúttal a fotóim is remekül sikerültek és lett egy teljes videóm is <- feltöltve! Mit írhatnék még? Kell ennél több?! Hát persze, alig várom a következő turnét! De addig is hálás szívvel és köszönettel gondolok vissza erre az estére és kedvenc showman-emre. ;) THNX & see you SOON, Robbie!