FILM: Ez Elvis (This is Elvis) 1981

Immár másodjára sikerült látnom ezt a '80-as évek elején készült, remek dokumentumfilmet. Ezúttal sem bántam meg, talán az egyik legjobb, ami valaha Elvis életéről készült. Eléggé átfogó és részletes, főleg a korai éveket tekintve. 

A történet 1977-ben indul, Elvis halálával, aztán visszaugrik a kezdetekhez, a gyerekkorhoz. A filmet többnyire saját narrációja kíséri, még ha nem is őt halljuk, az az érzésünk van, mintha ő maga osztaná meg velünk gondolatait, érzéseit, visszatekintését. 

Elvis Presley egy ikerpár idősebbik tagjaként látta meg a napvilágot, 1935 január 8-án. Öccse sajnálatos módon halva született. Anyjával, Gladys-szel kiváltképp szoros volt a viszonya, egész életében. 9 éves kora táján, születésnapján állítólag "választania kellett" egy kerékpár, és egy gitár között, szerencsé(nk)re, az utóbbit választotta. Már gyerekkorában megismerkedett az "igazi fekete zenével", a blues-zal, mely egész zenei pályájára igen erőteljesen hatott. Állítólag a kis Elvis elég félénk gyerek volt. A középiskolás évei alatt is inkább "extrém, túl hosszú hajviselete" - amit mindig "belőve" hordott -, és gondosan válogatott ruhái miatt figyeltek fel rá. Tinédzserkorában már fel-fel lépegetett az osztálytársai előtt, a gitárjával, megcsillogtatva ösztönös ének- és gitártudását. Mégis civil pályán kezdett el dolgozni, az iskola befejezése után, majd 19 évesen, 1954-ben következett az "áttörés", amikor a That's All Right  c. dalt rögzítették. Első nagy slágere pedig a Heartbreak Hotel lett. Nemsokára Tom Parker lett a menedzsere, ő is maradt, egész életében. Karrierje kezdeti szakaszában Presley sok kisebb fellépést vállalt, különféle show-műsorokban. A dokumentumfilm elég részletesen kitér arra, milyen lelkesen fogadta a fiatal közönség, ami nemsokára problémát is szított szélesebb körben, csoportok alakultak, rádióadók bojkottálták dalait, miszerint zenéjét "a niggerek szintjére alacsonyítja le". Főleg az idősebb és konzervatívabb közönség ágált ellene. Ne feledjük, ebben az időben még elég nagy problémákat jelentett a faji megkülönböztetés, és a feketék zenéje. Láthatjuk azt is, amint az egyik rádióadó műsorvezetője a szemünk láttára töri ketté Elvis bakelitlemezét. 

Felfelé ívelését azonban nem lehetett megállítani. A nézőtéren, a fiatalok között valóságos hisztéria alakult ki, amikor csak meglátták, hát még ha bemutatta jellegzetes csípőmozgását, egyéni táncmozdulatait, melyhez fantasztikus hang, és nem mindennapi külső, nem utolsó sorban pedig erős karizma társult. Érdekes látni azt a kontrasztot, Elvis milyen magától értetődő természetességgel vette az emberekre gyakorolt hatását. Azt gondolnánk, hamar "elszállt" emiatt, de nem úgy tűnt. Persze, tudta, milyen hatással van a közönségére, értékelte is, mégis tudta ezt kellően kezelni. 

Következő problémája a Hount Dog c. számából fakadt, minek valószínűleg dalszövege nem nyerte el némelyek tetszését. Az egyik show-műsorban ezt elegáns frakkban, egy kalapos kutyának énekelte el. Utólag már megbánta ezt a fellépést. Imidzsével továbbra sem voltak megelégedve, nem volt "túl jó híre" akkoriban, ez az egyik vele készített telefon-interjúból is kitűnik. Nemsokára elrendelték, hogy a tv-ben nem mutathatták őt egész alakban.

ZENE: A Depikirálynő, Lana Del Rey

"...Ever since my baby went away
It's been the blackest day, it's been the blackest day
All I hear is Billie Holiday
It's all that I play
It's all that I play

Because I'm going deeper and deeper
Harder and harder
Getting darker and darker
Looking for love
In all the wrong places
Oh my god
In all the wrong places
Oh my god..."

(Blackest Day - Honeymoon album.)

Ezek a sorok magukért beszélnek. 

Lanát akkor fedeztem fel, mikor talán 2012 nyarán berobbant nálunk is, Summertime Sadness című slágeres dalával. Az albumra (Born to die) akkor még nem fordítottam nagy figyelmet, és bár nemzetközileg (főleg Európa-szerte) egyre népszerűbb lett, csak a következő albumával, a 2014-es Ultraviolence-szel lépett fel kedvenceim listájára. Mindig is kedveltem a melankolikus dalokat, ezzel Lana hamar megvett magának. Ami még mellette szólt, összetéveszthetetlen, búsan szóló hangszíne, ami nagy jellegzetessége, és manapság egy egyedi színfoltnak tűnik az inkább csak trendeket majmoló énekesnők zenei palettáján.

Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki Rey-t meglehetősen "vintage" előadónak tartom, kilógva ezzel a már említett sorból, értve ezt hangjára, és imidzsére is. Bár sokan vádolják azzal, hogy menedzserei "találták ki őt", ès formálják folyamatosan megjelenèsèt, stílusát. Igaz vagy sem, eldönteni nem fogom s nem is akarnám, de az tény, hogy semmiképp sem tucat-előadó. Valahol egyszer olyasmit olvastam egy zenei magazinban, hogy ő a legkommerszebb underground, illetve a leginkább underground kommersz énekesnő egyben. Van benne valami. Stílusát legfőképp indie-rockként határozza meg. 

Műfajok pontos belövése nélkül, csakis a fülemre hagyatkozva, annyit tudok mondani, hogy oldies stílusa és sejtelmes szirénhangja, személyes, keserédes dalszövegeivel megkoronázva remek egységet alkot.

Bár a a Born to die sok mindennel próbálkozva még igencsak vegyes képet mutat, az általam leginkább preferált Ultraviolence már a melankólia csendes vizein úszkál végig, megbízhatóan és igencsak tetszetősen, mégsem unalmasan. Egységes, letisztult lemez, komor, elemzős dalokkal. Lana másik nagy erénye, mint említettem, a személyes dalszövegeiben rejlik. Mikor először hallgattam a lemezt, utána nem tudtam abbahagyni, napokig csak ez szólt folyamatosan. Szelíden és észrevétlenül vont be világába. Kiemelhetnék dalokat, de ezt inkább majd egy-egy következő lemezkritikában teszem meg. Annyi bizonyos, hogy hihetetlenül vizuális képet fest elénk, mely süt minden egyes szerzeményből. Az Ultraviolence-szel Lana végleg feliratkozott a kedvenceim listájára. 

Viszont az énekesnő nem sokáig ült a babérjain, 2015-ben meg is jelentette következő albumát, a Honeymoon-t. A lemez hozza a megszokott és tőle immár elvárt színvonalat és hangulatot, mely talán az eddigieknél is komorabb. Míg az előző albumon leginkább gitárbetéteket kaptunk, itt a vonósok jutottak nagyobb szerephez. Ennek ékes példája a címadó dal, mely szinte vészjóslóan vezeti fel az albumot. Merne még valaki ennyire szomorú dalt írni egy nászútról? Ez csakis Del Rey lehet. És ez csak egy dala a sok közül...

Mégis, a hétköznapok szürkeségében jó tudni, (avagy hinni az illúziónak) hogy Amerika üdvöskéjének életében sem minden habostorta... Ráadásul eszében sincs szünetet tartani, már tervezi következő stúdióalbumát.

Lemezkritikák hamarosan.

ZENE: The Carbonfools - CarbonSweet (2012)

Nehéz úgy írni hazai kedvenc zenekaromról, hogy ne legyek elfogult, de megpróbálkozom vele. A megjelenés óta eltelt pár év talán majd segít ebben. Mivel a fiúk jelenleg szünetet tartanak, gondoltam sorra veszem eddig megjelent albumaikat - nem feltétlenül időrendi sorrendben. Alábbi kritikát tehát 2012 végén, a megjelenés után nem sokkal írtam, véleményem nagyrészt változatlan.

A Szénhülyék szám szerint 4. stúdióalbuma 2012 november 8-án, A38-as lemezbemutatójuk 1. napján látott napvilágot. Ezt megelőző napon, a rádióban már kaphattunk kis ízelítőt a dalokból. A fiúk állítólag rekordidő alatt, cirka 3 hónap leforgása alatt készítették el ezt az albumot. Ami nem is csoda, hisz a 2012-es év minden addiginál nagyobb népszerűséget hozott számukra, egymást érték fellépéseik. A munkálatok már tavasszal elkezdődtek, hisz a CarbonSweet beharangozó kislemeze, a Clublights már áprilisban megjelent. Az bizonyos, hogy éjt nappallá téve dolgoztak. A fiúk ígéretükhöz híven, ezúttal egy kevésbé depis, többségében inkább bulis, vidám lemezt készítettek, tele vicces, ironikus szövegekkel.

A zenei alapokban számomra a legnagyobb változás az volt, hogy nem éreztem annyira rockosnak, mint az előző 2-t (CarbonHeart, CarbonSoul). Kiemelt szerepet kaptak a billentyűs hangszerek, és a basszusgitár. Utóbbi nem csoda, hisz most első alkalommal, a basszeros, Miklós Milán is szerves részét képezte a munkálatoknak, elmondható, hogy betétjeivel szó szerint GAZDAGÍTJA az albumot. Az énekes, Fehér Balázs szerint a Sweet leginkább Titusz érdeme, hisz a zenei alapokért, és a szövegek többségéért is ő felel. Persze akad pár dal, melyben Balázs ismét megcsillogtatja dalszerzői képességeit. 

Összességében el lehet mondani, hogy a CarbonSweet tényleg új korszakot nyitott a fiúk számára, minden eddiginél populárisabb, slágeresebb dalokat kaptunk.

FILM: Ő a megoldás (All About Steve) 2009

Avagy Sandra Bullock "Málna-nyertes"-filmje

(Aka S. B. - filmek 1. rész)

Először 2010-ben láttam, alábbi kritikát is akkor írtam. Azóta megnéztem még egyszer, véleményem máig tartom, annyi különbséggel, hogy kicsit kevésbé leszek szigorú a pontozással, mint anno.

Csak akkor szenteltem nagyobb figyelmet ennek a filmnek, MIUTÁN Sandra a megnyerte vele "méltó jutalmát" (Arany Málna).  Az elvárásaim Sandrával nagyok, vagyis inkább úgy mondanám, megszoktam tőle egy erős színvonalat. A filmtől azonban nem sokat vártam. Nézegettem a Port-os fórumot, ami több volt, mint vegyes. Volt aki 9-est adott rá, mások végig se bírták nézni. Utóbbi általában nem feltétlenül szegi a kedvem. Ha már Sandra a kedvencem, "kötelezően" látnom kell. ;)
Egyébként szokás szerint csinoska a filmben, szőkés hajzata a The Blind Side után már nem is annyira sokkoló, mégse mondanám, hogy túl előnyös. A karakterhez passzol, hogy egy kicsit tovább bolondítsa az egyébként is "flúgos" csajt. Na, és az ominózus piros csizma mindig rajta, amin mindenki külön kiborul. Alapjáraton csak beszél, pörög, fecseg folyton, jótét lélek, de mindenkinek az idegeire megy. Tényleg kissé fárasztó.

A story (SPOILER-t tartalmazhat): Nem mindennapi lexikális tudással megáldott hősnőnk, Mary keresztrejtvény-készítőként dolgozik, a helyi kis újságnak. Számára ez a tökéletes munka, és a kiteljesedés netovábbja. Irtó büszke arra, amit csinál, és amit ezzel "ad" az embereknek. Mert ugye, a keresztrejtvényeket mindenki szereti.
Kiderül, hogy Sandra még (vagy most épp) a szüleivel él otthon. Nem világos az a gázrobbanás(?) vagy egyéb, ami miatt jelenleg erre kényszerül, de mindegy is. Túlbuzgó szülei szerveznek neki 1 "vakrandit", amihez persze semmi kedve, mert biztos benne, hogy meleg lesz az illető...
Aztán mégse mondja le a találkát, és kiderül: Steve (Bradley Cooper) egy jó csávó! Mary szinte sokkot kap, szóhoz sem jut. Nem úgy később, a kinn parkoló autóban, ahol aztán többé nem fogja vissza magát. A film talán egyik legviccesebb jelenete, amikor "ráugrana" a fickóra, de elfeledkezik a biztonsági övről, és fuldokolni kezd. :-D Egyébként is csetlő-botló az egész nő, ez még talán viccesnek mondható. A randevú rövidre sikerül (közben Steve inkább beletörődő mint lelkes), hirtelen elszólítja a munkahelyi kötelesség... Udvariasságból mondja Mary-nek, hogy bárcsak vele mehetne...
Ezzel el is indítja a "lavinát", ami a film fő mozgatórugója. Miután kirúgják a munkahelyéről Mary-t, (mert egy pocsék keresztrejtvényt készít kizárólag Steve-ről) nekivág, hogy utánamenjen a helyi Hír TV-nél operatőrként dolgozó férfinak. Így keveredik kisebb-nagyobb bonyodalmakba, és levakarhatatlan lesz Steve-ről... A helyzetet tovább bonyolítja a férfi bemondó kollégája, aki roppant mód élvezi a helyzetet, és csak tetézi a "bajt". Később váratlan pálfordulat következik be, egy véletlen baleset következtében. Akik eddig ki nem állhatták Mary-t, már szurkolnak neki. A vége - nem a szokványos - happy end, de főhősnőnk mégis boldog: szeretetre és megértésre talált.

Összegezve: Nem az a hasfogós vígjáték. Eleje kissé lapos, a story semmi extra. Mary IDEGESÍTŐ. Mary "repked". Mary-nek be nem áll a szája...
Színészi teljesítményt önmagában véve kedvencem hitelesen játszik, azzal nincs gond. Azért a film 2/3-ánál már megszoktam a karaktert. Néha még Sandra jellegzetes stílusára is ráismertem. Mindamellett Mary nagyon jó ember, mint kiderül, és igenis szeretnivaló. (talán azért, mert maga a színésznő is az.) Ilyen vegyes érzéseim voltak, de a film kedves kisugárzása mégis volt annyira meghatározó, hogy később újranézzem. 
A üzenet (közhelyes, de igaz): fogadjuk el egymást, ne ítéljünk elsőre. Ott lelhetünk barátokra, ahol nem is számítunk rá. 

Ez a film arra is jó volt, hogy megszülessen egy nagyon vicces Arany Málnás beszéd,  rendkívül pozitív visszhangokkal, ami csak jót tett Sandra megítélésének. Korai zsengéi közt vannak ennél gyengébb / rosszabb filmjei is. Az biztos, hogy az Oscar díj óta, már - joggal - többet várnak tőle az emberek (én nem különben), mint ezt a lightos, kis egyszer-nézős filmet. Ez lehet az ok, amiért ő kapta a díjat. Azért szeretünk, Sandra, alias "lökött Mary". :)

10/7

Első bejegyzés

Hogy kéne nekikezdenem?
Nyithatnék esetleg frappánsan, figyelemfelkeltően, viccesen vagy ironikusan. El is csábulok egy pillanatra, hogy írni kéne valami nagyon jót, ami rögtön egy kis  belső elégedettséggel töltene el. De nem teszem. Ez most csak egy egyszerű első bejegyzés. Itt vagyok, elkezdtem. Csak írok, magamnak, mert szeretek írni, ilyen egyszerű.

Erről fog szólni. Lélekről, belső megtapasztalásokról, beszámolókról, zenékről, koncertekről... Mikor miről. Na és persze művészetekről, mert anélkül minden szürke. 
Mindenről, de elsősorban rólam, egy olyan emberről, aki szeret "mélyre menni", mint nemrégiben olvastam magamról, az introvertáltakról valahol. Szeretek elemezni, vizsgálni, így rakni össze magam, ha netán szétestem. Őszintén, sallangmentesen (remélem!), de néha nyakatekerten, mert ilyen vagyok. Nehezebb egy mondatot befejeznem, mint elkezdenem, bár utóbbi sem könnyű. 

Lelki terápia ez, elsősorban magamnak. Memoárok egy "majd egyszer"-hez. Virtuális napló, mellyel most engedek a szelíd belső hangnak... pillanatnyi érzések, talán nem csak a pillanatnak.